MÁRIA RÁDIÓ - MOCSA

Most bocsásd el, Uram, szolgádat…

2010. december 29. Karácsony nyolcada – szerda

Szász Csaba LC (Lk 2,22-35)

Amikor Mózes törvénye szerint elteltek Mária tisztulásának napjai, szülei felvitték Jézust Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, amint az Úr törvénye előírja: „Minden elsőszülött fiú az Úr szent tulajdona.” Ekkor kellett Máriának, ugyancsak az Úr törvénye szerint, „egy pár gerlét vagy két galambfiókát” tisztulási áldozatul bemutatnia.

És íme, volt Jeruzsálemben egy Simeon nevű férfiú, egy igaz és istenfélő ember, aki Izrael vigaszára várt, és a Szentlélek lakott benne. A Szentlélek kinyilatkoztatta neki, hogy nem lát halált addig, amíg meg nem látja az Úr fölkentjét. A Lélek arra indította, hogy menjen a templomba, amikor a gyermek Jézust odavitték szülei, hogy a törvény előírása szerint cselekedjenek vele. Simeon a karjára vette őt, és így magasztalta Istent:

„Most már elbocsáthatod szolgádat, Uram, szavaid szerint békességben, mert szemeim meglátták szabadításodat, melyet minden nemzet számára készítettél, hogy világosság legyen: kinyilatkoztatás a pogányoknak, és dicsőség népednek, Izraelnek.”

Jézus atyja és anyja ámulva hallgatták mindazt, amit Simeon mondott. Simeon megáldotta őket, és így szólt Máriához, Jézus anyjához: „Lám, e Gyermek által sokan elbuknak és sokan feltámadnak Izraelben! Az ellentmondás jele lesz ő – még a te lelkedet is tőr járja át –, hogy napfényre kerüljenek sok szívnek titkos gondolatai!”

Bevezető ima: Istenem, küld el Szentlelkedet, hogy világosítson meg engem! Légy jelen életemnek minden pillanatában, s az elég lesz nekem, mert ha Te velem vagy, akkor nem hiányzik semmi sem az életemből.

Kérés: Istenem, segíts, hogy Simeonnal együtt én is tanúságot tegyek szeretetedről az emberek előtt!

1. „Most”: Mire gondolhatott Simeon ezzel a szóval? A jelen pillanatra, vagy talán arra, hogy ettől a pillanattól kezdve bármikor (most már)…? Ha ezt nem is tudhatjuk meg pontosan, egy dolog mégis világos számunkra: ennek a kijelentésnek a kiváltó oka az újszülött Jézus Krisztus. Mondhatjuk azt is, hogy ez a személyes találkozás Jézus Krisztussal az aggastyánnak minden idők legnagyobb eseményét jelentette. – Simeon egyszer találkozott a Megváltóval, én azonban a nap folyamán többször is találkozhatok vele, s talán fel sem figyelek Istennek erre a nagy ajándékára. Rátalálok az Oltáriszentségben, a szentmiseáldozatban, de ott van a többi szentségben, az imádságban, sőt az embertársaimban is. Ha egy vidám, mosolygó emberrel találkozom, az újszülött kis Jézus mosolyog rám, ha a szenvedőkkel találkozok, ott találom a megvetett, megostorozott Jézus Krisztust. Ha bűnösökkel hoz össze az utam, Krisztus ott szenved bennük és egy csepp vizet kér, egy csepp vigaszt. – Isten emberré lett, hogy számunkra elérhető legyen, hogy bennünk lakjon, és magára vegye a mi keresztünket. Csak az a fontos, hogy a hit szemével nézzük a mindennapi eseményeket, s akkor Isten életünk részese lesz, és életünk minden pillanata egy konkrét „most” –tá változik.

2. „Elbocsáthatod”: Napjainkban az „elbocsátani” igét inkább akkor használják, amikor valakit elküldenek egy közösségből, egy munkahelyről, valamitől megfosztanak; Simeon szavaiban inkább a halálra utal, vagyis, hogy Isten elbocsáthatja őt a jelen életből. A két gondolat közül egyik sem gyönyörködteti a mai ember képzeletét. Vajon miért? Ez az evangéliumi rész boldogságot sugároz annak ellenére, hogy benne ilyen szavak fordulnak elő. A probléma talán abban rejlik, hogy nekünk más a szemléletmódunk, más a végső valóságokról alkotott elképzelésünk. – Igen, az aggastyán szavai mellé illenek Szt. Pál szavai: „számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség” (Fil 1,21). A halál lehet nyereség is abban az esetben, ha az élet számunkra Krisztust jelenti, mert aki Krisztusban talál az igazi életre, az a halál pillanatában teljesen és véglegesen Krisztusra talál. S ha Simeonnal együtt rátalálunk Krisztusra, akkor megtaláltuk életünk értelmét. A találkozás pillanatától kezdve életünknek van értelme és készen állunk, hogy Isten bármikor magához szólítson: elbocsáthatod, szolgádat, Uram.

3. „…szolgádat,Uram” Aki Krisztusra talál, az felfedezi, hogy életét Istennek köszönheti. Nincs igazi élet, sem biológiai, sem lelki, amely nem Isten ajándéka. Minden csak kegyelem, még akkor is, ha Isten tiszteletben tartja az ember szabad akaratát. Ezért az ember Istent előbb Úrnak, Teremtőnek látja, és önmagát, mint az Ő alattvalóját, az Ő szolgáját. Ez az ember alázatosságának az első és legfőbb alapja: mindenem, amim van, tőle kaptam és neki tartozom vele. – Ha netalán valaki ezt mégis megalázónak, méltóságán alulinak találja, akkor érdemes még Simeon kéréshez hozzáolvasni az ezt követő sorokat is, amelyekben hálával és köszönettel fordul Istenhez, mert felismerte, hogy Isten minden emberi elvárást felülmúlt ajándékaival, szeretetével: „mert szemeim meglátták szabadításodat, melyet minden nemzet számára készítettél, hogy világosság legyen: kinyilatkoztatás a pogányoknak, és dicsőség népednek, Izraelnek.” Isten az én Teremtőm, mindent neki köszönhetek, mert az Ő jóságában felülmúlta minden emberi elvárásomat.

Beszélgetés Krisztussal: Istenem, hálát adok neked az életemért, a családomért, a hitemért, mindenért… mert mindezt tőled kaptam. Kérlek, ne távozz el soha tőlem, még a nehéz pillanatokban sem, mert életemnek csak is akkor van értelme, ha veled vagyok, ha a Te világosságod tölti be azt.

Elhatározás: Bármi történjék is a mai nap folyamán, próbálom abban Isten jelenlétét, az Ő kezének nyomát felfedezni és kérem a segítségét, hogy tudjam Őt teljes szívvel viszontszeretni.

A pápa imaszándéka 2010. december hónapra:

A személyes szenvedés megtapasztalása, mint a másik szenvedőnek adott segítség: hogy saját szenvedésünk megtapasztalása vezessen bennünket azoknak a nehéz helyzeteknek és fájdalmaknak a jobb megértésére, amelyektől oly sok magányos, beteg vagy idős ember szenved, és indítson bennünket nagylelkű segítségre.

Nyissuk meg kapuinkat Krisztus előtt: hogy a föld népei megnyissák kapuikat Krisztus és az Ő evangéliuma előtt, ami a béke, a testvériség és az igazság.