Váratlan útitárs
2010. április 7. Húsvét első hete – szerda
P. Robert Presutti LC (Lk 24,13-35)
Ketten közülük még aznap elindultak egy Emmausz nevű helységbe, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumnyi távolságra feküdt. Az eseményekről beszélgettek. Ahogy beszélgettek, tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. De szemük képtelen volt felismerni. Megszólította őket: "Miről beszélgettetek itt az úton?" Elszomorodtak, megálltak. Aztán az egyik, akit Kleofásnak hívtak, hozzá fordult: "Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban." "Micsoda?" - kérdezte. "A názáreti Jézus esete - felelték -, aki próféta volt, hatalmas tettben és szóban az Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és a tanács tagjai kereszthalálra ítélték, és keresztre feszítették. Azt reméltük pedig, hogy ő meg fogja váltani Izraelt. S már harmadnapja annak, hogy ezek történtek. Igaz, még néhány közülünk való asszony is megrémített minket. Hajnalban kinn jártak a sírnál, s hogy nem találták ott a testét, azzal a hírrel jöttek hozzánk, hogy angyalok jelentek meg nekik, és azt mondták, hogy él. Társaink közül néhányan szintén kimentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogy az asszonyok jelentették, de őt magát nem látták." Erre így szólt: "Ó, ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek. Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?" Aztán Mózesen elkezdve az összes prófétánál megmagyarázta nekik, amit az Írásokban róla írtak. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De marasztalták: "Maradj velünk, mert esteledik, és a nap már lemenőben van." Betért hát, és velük maradt. Amikor az asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s odanyújtotta nekik. Ekkor megnyílt a szemük s felismerték. De eltűnt a szemük elől. "Hát nem lángolt a szívünk - mondták -, amikor beszélt az úton és kifejtette az Írásokat?" Még abban az órában útra keltek, s visszatértek Jeruzsálembe. Ott együtt találták a tizenegyet s társaikat. Azzal fogadták őket, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. Erre ők is beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel a kenyértöréskor.
Bevezető ima: Uram, te vagy az élet forrása, mert te vagy maga az Élet. Feltámadásod reménységgel tölt el, hogy én is feltámadok a halálból, és veled örvendezem örökké a mennyben. Többet kell gondolnom jótetteidre és ígéreteidre azoknak, akik benned bíznak. Köszönöm, Jézus, hogy újra életre keltél, és hazavezetsz a mennyországba. Szeretlek téged, teljes szívemből akarlak követni. Továbbra is szeretnék még inkább együttműködni veled, hogy sok embert vezessek feléd.
Kérés: Uram Jézus, légy velem! Tárd fel a Szentírás jelentését és az Életet! Segíts, hogy szívem lángoljon szavaidtól!
1. Elmúlt dolgok. A két tanítványt mélyen megrázták az utóbbi napok eseményei. Ők bátran hagyták el otthonukat és családjukat, hogy kövessék az Urat. Hallgatták szavait, látták csodáit, és szívesen mentek és tanítottak nevében. Azt gondolták, hogy Jézus a régen várt Messiás. És pontosan akkor szakítottak vele, amikor legnagyobb tettét vitte végbe, abban az órában, amit Jézus az „én órám”-nak nevezett. Mi baj történt? Isten úgy működött, olyan hatalommal, amilyent a tanítványok nem vártak és nem is fogadtak el. Kereszt és szenvedés nem szerepelt a tervükben. Ők dicsőséges, győzelmes utat tudtak volna elfogadni, nem keresztre feszített Urat. Amíg csodák voltak és a tömegeket bátorítani, lelkesíteni kellett, addig Krisztus követése megfelelt nekik. De a Kereszt árnyékában bedobták a törülközőt. Ezért hazafelé indultak, vissza, korábbi életük felé, összetört szívvel, szomorúan. Beszélgetésük önsajnálatról, az események felidézéséről szólt, hit nélkül, Isten nélkül, belesüllyedve a bánatukba.
2. Egy váratlan vendég váratlan kérdései. A két tanítványt úgy eltöltötte saját bánata és sérelme, hogy nem ismerték fel, ki megy velük az úton. Az önsajnálat nem vezet el Istenhez, csak tovább süllyeszt a tehetetlenségbe. Mi képes átsegíteni ezen a helyzeten? Egy váratlan kérdés, ami a két kedvetlen ember helytelen feltevéseit romba dönti, és arra készteti őket, hogy mélyebben vizsgálják meg a dolgokat. A nyilvánvalóról való elgondolkodás, életünk valóságos eseményeinek megítélése (nem kicsinyes, összetört terveinké, reményeinké) nyit ajtót az új remény felé. Miről van szó? Miért? Hol hibáztam el valamit?
3. Megosztani kenyerünket a barátunkkal. Krisztus a Jó Pásztor, aki megkereste ezt a két eltévedt bárányt. Mint mindig, most is mesterien és gyengéden világítja meg elméjüket és vezeti el őket az igazsághoz. Krisztus szavai készítik fel a két tanítványt arra, hogy felismerjék Őt, amint „kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s odanyújtotta nekik” ugyanúgy, mint az utolsó vacsorán. Miután felismerték az Urat a „kenyértöréskor”, teljesen átalakultak. Az is megváltozott, ahogyan ez eseményeket, körülményeket megítélték. Megálltak estére, de amint megtapasztalták az Urat, rögtön rohannak ki az éjszakába, hogy megosszák az élményt a többiekkel.
Beszélgetés Krisztussal: Uram Jézus, taníts engem, hogy megtagadjam magamat, és elfogadjam a te nagyszerű tervedet! Légy mindig velem, segíts felismernem, hogy amíg veled beszélgetek, ha nem is veszem észre, mindig van remény és üdvösség.
Elhatározás: Engedem, hogy Isten áttörjön kicsinyes terveimen és várakozásomon. Beszélek Krisztussal arról, hogy milyen életcélt vár el tőlem, akkor is, ha az lehetetlennek tűnik.
Erdő Péter bíboros atya 2010. áprilisi imaszándéka:
Hogy Isten ajándékaként becsülni tudjuk keresztény hitünket és magyarságunkat és Krisztushoz méltóan éljünk.
Ajánlott bejegyzések: